... valakinek, hogy csinálok egy összefoglalást a mostanságról. Bár alapvetően, ha nem ígérem meg hangos szóval, akkor is úgy lett volna az, hogy le-, kiírom magamból ezt az utolsó időszakot, magam miatt is, nemcsak az ígéret okán.
2000 nyarán kezdtem el dolgozni a mostmár ex-munkahelyemen - igen, ez jó hosszú idő, tudom én is. Ahogy szoktam mondani, ez alatt az idő alatt felnő egy gyerek...
Nagyon sokáig az győzött, hogy nincs kedvem új helyet/embereket keresni/megszokni. Elég nehezen teremtek kapcsolatokat, találom meg a hangot az emberekkel, ezért jó volt egy kollektíva szerves része lenni úgy, hogy már nem kellett bizonygatnom semmit, hogy úgy fogadn(t)ak el, ahogy vagyok, amilyennek (meg)ismertek; ismerős és otthonos érzés volt a melóhelyen lenni. A munka is rutinból ment, ha voltak is új, megoldandó feladatok, tudtam, hogy hol tudok segítséget kérni, voltak ötleteim a gyakorlati megvalósításra - már jó ideje könnyen ment ez is. Nem tudom, más hogy van vele, de ezt a biztonságérzetet, ezt az ismerős, otthonos érzést, nagyon nehéz volt feladni. (Talán túlságosan kötődtem, mondhatnátok. Lehet, hogy igen, de ha ilyen sok időt töltesz egy helyen, talán nem véletlenül érez az ember így.)
Másrészt azonban ott volt az is folyamatosan a háttérben, amivel meg mindig bajom volt, hogy nincs egy olyan ember, aki tudna helyettesíteni (gondoltam én sokáig, aztán lehet, ha kinyitottam volna a számat hamarabb/hangosabban és ragaszkodtam volna ahhoz, hogy nekem ez jár, ki tudja, talán változik úgy a helyzet, ahogy nekem komfortosabb lett volna - bár, amikor megtettem a lépést és ragaszkodtam az elképzelésemhez, akkor azért nem igazán történt semmi olyan irányú változás; szóval, a fene tudja, lehet, akkor csak nem töltök el ennyi időt egy helyen és hamarabb felállok; mindegy, utólag már nincs értelme ezen filózni, nem tudhatom, mi lett volna, ha), ezért a majd' 20 év egy folyamatos készültség volt, egy készenlét, amiben nem lazíthattam.
Akik ismerik ezt a szakmát, azok tudják, hogy állandóan határidők közé vagyunk szorítva, amelyek újra és újra, minden hónapban jelentkeznek, ezt az ember kénytelen elfogadni. Az állami határidőkhöz aztán még hozzáadódnak az adott cég saját rendszerében kreált határidők adott esetben, amik súlyosbítják az amúgy sem rózsás helyzetet. (Alapvetően az akár még kedvező is lehet benne, hogy mindig tudod, hogy mire számíthatsz, nincsenek bizonytalanságok, ezért tervezni pl. viszonylag jól lehet ebben a rendszerben - ezt elismerem és meg is értem, ha valakinek ez tetszik, sőt, ezt én is kihasználtam.)
Másrészt azonban ott volt az is folyamatosan a háttérben, amivel meg mindig bajom volt, hogy nincs egy olyan ember, aki tudna helyettesíteni (gondoltam én sokáig, aztán lehet, ha kinyitottam volna a számat hamarabb/hangosabban és ragaszkodtam volna ahhoz, hogy nekem ez jár, ki tudja, talán változik úgy a helyzet, ahogy nekem komfortosabb lett volna - bár, amikor megtettem a lépést és ragaszkodtam az elképzelésemhez, akkor azért nem igazán történt semmi olyan irányú változás; szóval, a fene tudja, lehet, akkor csak nem töltök el ennyi időt egy helyen és hamarabb felállok; mindegy, utólag már nincs értelme ezen filózni, nem tudhatom, mi lett volna, ha), ezért a majd' 20 év egy folyamatos készültség volt, egy készenlét, amiben nem lazíthattam.
Akik ismerik ezt a szakmát, azok tudják, hogy állandóan határidők közé vagyunk szorítva, amelyek újra és újra, minden hónapban jelentkeznek, ezt az ember kénytelen elfogadni. Az állami határidőkhöz aztán még hozzáadódnak az adott cég saját rendszerében kreált határidők adott esetben, amik súlyosbítják az amúgy sem rózsás helyzetet. (Alapvetően az akár még kedvező is lehet benne, hogy mindig tudod, hogy mire számíthatsz, nincsenek bizonytalanságok, ezért tervezni pl. viszonylag jól lehet ebben a rendszerben - ezt elismerem és meg is értem, ha valakinek ez tetszik, sőt, ezt én is kihasználtam.)
Az idei év aztán úgy indult, hogy lebetegedtem, amikor nem kellett volna, mert akkor is határidő volt, amit valahogy persze túléltünk, meg megcsináltuk, amit kellett, csak utána bennem pattant valami. Hogy én ezt így már nem szeretném tovább csinálni. Ekkor már jeleztem a döntéshozók felé is, hogy változást szeretnék, amire ők rácsodálkoztak, hogy miért nem jó úgy, ahogy évekig volt? Egy szavadat sem hallottuk eddig, most mi történt?
Szomorú, ha ilyen helyzetben az embernek magyarázkodnia kell, hogy az, hogy valami most hallatszik csak ki, egy folyamat eredménye, aminek a végén, nem tudod miért éppen akkor, de betelik a pohár. Szomorú, ha ezt nem veszik komolyan az első jelzéskor, hanem megvárják, amíg végül te döntesz úgy, hogy ha itt nem változik semmi, akkor neked kell változtatni, majd utána, amikor már meghozod a döntést, ismét magyarázkodnod kell, hogy miért siettél annyira azzal a döntéssel, beszélgessünk még... Szomorú, ha ezzel párhuzamosan viszont gyakorlatilag a szemedbe mondják, hogy itt nincs mit tenni, tehetetlenség van, amivel csak azt erősítik benned, hogy igen, mégiscsak neked kellett döntened, hogy nem csinálod ezt így tovább. Szóval a kettősség, hogy látszólag próbálunk megtartani, de valójában meg toll a füledbe, menj csak isten hírével...
Szóval így történt, hogy 18-19 év ide vagy oda, eljöttem. Szerencsére volt hová, nem teljesen az ismeretlenbe, de mégiscsak nagy váltás volt ez nekem még így is. (Talán még ki is hagyhattam volna valamennyit az állások között, de nem tettem, akkor örültem a folytonosságnak és ha az elején még azt is éreztem, hogy jó lett volna a kettő között picit lábat lóbálni, ez az érzés mostanra elmúlt.) Az előzőekhez hozzáadódott még, hogy ott lebegett egy cégköltözés is a háttérben és az új helyre nem szerettem volna annyit ingázni és, még amit egy kis exkolléganő fogalmazott meg jól - a cég átalakulása után már nem működtek olyan jól azok a háttértámogatások, segítségnyújtások, amelyek korábban igen. Már nem tanultunk semmi újat, mert minden ki volt szervezve a világban mindenfelé. Lassú, nehézkes adminisztráció, az embernek belevágni sem volt már kedve semmibe ebben a merevségben. Egyszerűen túl naggyá vált a szervezet és jöttek azok a tipikus lépések, amelyekbe majdnem minden multi belefut és amelyek szerintem szinte mindig károsak, csak mire erre valaki rájönne, addigra iszonyat pénz, paripa befektetés lenne ismét változtatni rajta...
Most, kb félév után, már nem hiányzik annyira a régi iroda, mint amikor eljöttem, lassan megszokom az új viszonyokat is. Az embereket is, a munkát is, bár azért még sokat kell tanulnom. Amin szerettem volna változtatni, az változott az új helyen, így nem érzek olyan nyomást magamon általában a munka, az elvégzendő teendők miatt. Felszabadító érzés, hogy helyettesíthető vagyok, szabaddá teszi ez a lelkemet, nem görcsölök annyit a munka miatt, mint korábban. Ha valami látszik rajtam, akkor talán ez a megkönnyebbültség.
Sosem burkolózott rózsaszín felhőbe az új hely, azért ahhoz elég realista vagyok, hogy tudjam, nagy különbség nincs a szakmán belül a munkahelyek között (és mégis van, ez attól is függ, hogy te hogyan éled meg, szerintem) és ha mindent mérlegre teszek, jelenleg a pozitív irányba ment el nálam a dolog. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy újabb majd' 20 évet fogok még itt is eltölteni, bár a fene tudja, itt megint csak bejöhetnek az olyan félelmek, hogy lassan 50 leszek, már nem ugrálhatok ... Meglátjuk... Ez egy kis szervezet, tíz körüli létszámmal, teljesen másak a viszonyok. Viszont, mivel ilyen fájdalmas volt a váltás, igyekszem nem kötődni annyira, mint korábban, aztán ki tudja, mi lesz ebből a szándékból...
Szomorú, ha ilyen helyzetben az embernek magyarázkodnia kell, hogy az, hogy valami most hallatszik csak ki, egy folyamat eredménye, aminek a végén, nem tudod miért éppen akkor, de betelik a pohár. Szomorú, ha ezt nem veszik komolyan az első jelzéskor, hanem megvárják, amíg végül te döntesz úgy, hogy ha itt nem változik semmi, akkor neked kell változtatni, majd utána, amikor már meghozod a döntést, ismét magyarázkodnod kell, hogy miért siettél annyira azzal a döntéssel, beszélgessünk még... Szomorú, ha ezzel párhuzamosan viszont gyakorlatilag a szemedbe mondják, hogy itt nincs mit tenni, tehetetlenség van, amivel csak azt erősítik benned, hogy igen, mégiscsak neked kellett döntened, hogy nem csinálod ezt így tovább. Szóval a kettősség, hogy látszólag próbálunk megtartani, de valójában meg toll a füledbe, menj csak isten hírével...
Szóval így történt, hogy 18-19 év ide vagy oda, eljöttem. Szerencsére volt hová, nem teljesen az ismeretlenbe, de mégiscsak nagy váltás volt ez nekem még így is. (Talán még ki is hagyhattam volna valamennyit az állások között, de nem tettem, akkor örültem a folytonosságnak és ha az elején még azt is éreztem, hogy jó lett volna a kettő között picit lábat lóbálni, ez az érzés mostanra elmúlt.) Az előzőekhez hozzáadódott még, hogy ott lebegett egy cégköltözés is a háttérben és az új helyre nem szerettem volna annyit ingázni és, még amit egy kis exkolléganő fogalmazott meg jól - a cég átalakulása után már nem működtek olyan jól azok a háttértámogatások, segítségnyújtások, amelyek korábban igen. Már nem tanultunk semmi újat, mert minden ki volt szervezve a világban mindenfelé. Lassú, nehézkes adminisztráció, az embernek belevágni sem volt már kedve semmibe ebben a merevségben. Egyszerűen túl naggyá vált a szervezet és jöttek azok a tipikus lépések, amelyekbe majdnem minden multi belefut és amelyek szerintem szinte mindig károsak, csak mire erre valaki rájönne, addigra iszonyat pénz, paripa befektetés lenne ismét változtatni rajta...
Most, kb félév után, már nem hiányzik annyira a régi iroda, mint amikor eljöttem, lassan megszokom az új viszonyokat is. Az embereket is, a munkát is, bár azért még sokat kell tanulnom. Amin szerettem volna változtatni, az változott az új helyen, így nem érzek olyan nyomást magamon általában a munka, az elvégzendő teendők miatt. Felszabadító érzés, hogy helyettesíthető vagyok, szabaddá teszi ez a lelkemet, nem görcsölök annyit a munka miatt, mint korábban. Ha valami látszik rajtam, akkor talán ez a megkönnyebbültség.
Sosem burkolózott rózsaszín felhőbe az új hely, azért ahhoz elég realista vagyok, hogy tudjam, nagy különbség nincs a szakmán belül a munkahelyek között (és mégis van, ez attól is függ, hogy te hogyan éled meg, szerintem) és ha mindent mérlegre teszek, jelenleg a pozitív irányba ment el nálam a dolog. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy újabb majd' 20 évet fogok még itt is eltölteni, bár a fene tudja, itt megint csak bejöhetnek az olyan félelmek, hogy lassan 50 leszek, már nem ugrálhatok ... Meglátjuk... Ez egy kis szervezet, tíz körüli létszámmal, teljesen másak a viszonyok. Viszont, mivel ilyen fájdalmas volt a váltás, igyekszem nem kötődni annyira, mint korábban, aztán ki tudja, mi lesz ebből a szándékból...
Nade, mi köze ennek a horgoláshoz? :)
Csak annyi, hogy búcsúajándékként a kollégáktól egy nagy kupac fonalat (is) kaptam, amik nem vesztek el, csak átalakultak. Egy felsővé, egy kendővé, arctisztító korongokká és szoknyadíszekké. Nekik itt is köszönök mindent, remélem, még sokáig tartjuk a kapcsolatot és néha összefutunk, még ha már nem is napi rendszerességgel. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése