"Kékítőt old az ég vizében..." - textilfestés a Goldberger műhelyben

Mivel már egyszer jártunk D-vel a Goldberger Textilipari Múzeumban, nem volt nehéz odajutnom a panelrengeteg közepén megbúvó földszintes épülethez, ahol a shibori workshop kerül megrendezésre kéthetente, összesen három alkalommal (amiből én csak kettőn leszek ott, mivel a harmadik idején éppen el leszek utazva, nem-szép-magyarosan-mondva).

A workshop első alkalmának első órájában végigjártuk a múzeumot, amiről ismét megállapítottam, hogy nagyon széleskörű, alapos gyűjtést takar, tele interaktív ezzel-azzal, mindamellett, hogy ők voltak az első kutyabarát múzeum is az országban (egy vizslakölyök meg is látogatta a műintézményt ottlétünk alatt, nagyon kis kajla-ugrándozós volt még :)). 
Első ittjártunkkor inkább valamiféle textilmúzeumot vártunk a szó szorosabb értelmében, ehelyett a nagymúltú textiles dinasztia, azaz a Goldberger család gyárának történetét lehet itt megismerni elsősorban, de azt minden részletre kitérően, kezdve ott, hogy az 1700-as évek végén Goldberger Ferenc beindította a manufaktúrát, egészen az 1900-as évek végéig, amikor bezárt a végig a család tulajdonában álló, majd államosított gyár.

A család először kékfestéssel foglalkozott, utána bővítették a tevékenységüket, meghallva az egyre modernebb és modernebb idők szavát, eljutva a nekem már nem annyira bejövős, mindenféle műszálas cuccok gyártásáig, ipari méretekben.

A klasszikus kékfestő

Kékfestő dúcok

Nagyüzemi gépek

A kiállítás után átsétáltunk a műhelybe, ahol már várt minket Sári, aki a textilfestés szerelmese. Elsőként mesélt nekünk a festés alapanyagairól, festőnövényekről, a megfestendő textilanyagokról, hasznos tudnivalókról, amikre figyelni kell az embernek, ha ilyesmire adná a fejét a jövőben a kis saját boszorkánykonyhájában.

Textil alapanyagok: selyemgubó, valamilyen állatszőr (elfelejtettem, melyiké :)), és a gyapot, amiből a pamut készül

Az indigó maga egy pillangósvirágú növény egyébként, Indiában őshonos, a neve is azt jelenti, hogy indiai kék. Az egész világon ismert, minden kontinensre eljutott a történelem során. Európában sokáig a festőcsüllenget, ezt az itteni éghajlaton is megélő, festő tulajdonságokkal rendelkező növényt használták kékfestésre, az indigót sokáig nem is engedték behozni a kontinensre, hogy a csülleng üzletet ne veszélyeztesse. Manapság persze már létezik szintetikus, a természeteshez kémiailag egészen közel álló indigó, ami olcsóbb, megbízhatóbb eredményt ad, akinek azonban fontos a természetesség, vagy akár a környezetbarátság, annak marad ez az egyébként elég drága, növényből kivont festék.  

Alapállapotában az indigó szilárd, egészen sötétkék kő állagú valami, ami nem oldódik vízben és össze kell törni ahhoz, hogy elindulhassunk vele. Kapható alapból porított indigó is, de ezt inkább hennához szokták keverni, textilfestésre ez a matéria nem alkalmas.

Az elméleti rész után következett egy kis gyakorlat: bekevertük az első festésünkhöz az anyagot, szaknyelven csávát, amiben elsőként egy textiltáskát festhettünk meg, illetve kaptunk egy kis anyagdarabot is, ha a táska előtt még kísérletezni szerettünk volna. (Vesszőparipámnak is adózva, egy kis nyelvtörténeti érdekesség: innen maradt fenn a 'benne hagyni a csávában' kifejezés.)

Míg az enyhén büdi kevercs (aminek összetétele: egy rész indigó, két rész vasszulfát, három rész mészhidrát, azaz oltott mész; ezeket kevertük össze és oldottuk fel vízben, ami által egy sárgászöldes anyag, az ún. fehér indigó keletkezett) alkalmassá vált arra, hogy használjuk, addig visszatértünk az ismeretterjesztéshez: most pár szót hallhattunk magáról a shiboriról.

A shibori több ősi japán textilfestési technika gyűjtőneve, úgy működik általánosságban, hogy valamilyen szorításos (hajtogatás, kötözés, fércelés jellegű varrás) módszerrel bizonyos területeket megvédünk a festéstől, így a textil egy része megmarad olyan natúran, ahogyan beletettük a festékbe, másik része pedig kék lesz. Én is, ahogy szerintem sokan, azonosítottam magamban egy kicsit a shiborit az indonéz eredetű batikolással, de valójában nem ugyanaz a kettő, mert a batikolás során viasszal rajzolnak az anyagra és így érik el, hogy a viaszos részeket nem éri a festék.

Miután elkészült a kevermény, neki is láthattunk a festésnek. Én rögtön a táskával kezdtem, és elhatároztam, hogy egy sötétebb és világosabb sávot szeretnék rá, egyszerűen csak lássam, hogyan működik, semmi csicsa és bonyolultság. Ehhez a már beavatott táskát először be kellett vizezni (beavatás=jó forró vizes kimosás, hogy a textilről lejöjjenek az ipari gyártás során rákerült mindenféle vegyi anyagok), majd óvatosan belemártani a festővízbe és minden részét az anyagnak folyamatosan a víz alatt tartva bele kellett finoman nyomogatni egy olyan két percig a kulimászba. Fontos, hogy végig a vízfelszín alatt maradjon a megfestendő anyag, mert különben a levegővel érintkezve nem megy végbe a redukciós eljárás és maradnak sárgászöld foltjaink a textilen a remélt kék mellett, ami ronthat az összhatáson.
Az első merítés után átöblítettük az anyagot tiszta vízben, majd hagytuk, hogy kiteregetve a levegővel érintkezzen kb. tíz percig, majd újra merít, felszín alatt tart, de már csak a táska felét, hogy a két sávot megkapjam. Az újabb két perc elteltével a táskát újra átöblítettem, a levegővel érintkeztettem, majd ecetes vízben is kilögyböltem és így hoztam haza. Itthon még egyszer ecetes vizes öblítést alkalmaztam, majd hagytam megszáradni és már kész is - azért el lehet vele molyolni egy darabig, lássuk be...
A következő órán mindenféle segédeszközöket vetünk majd be a mintázás végett, töröm a fejem, hogy mit használjak majd a már belengetett lehetőségek közül és lecseréljük a csávát is, más lesz az összetétele, mert ennek kevés ideje volt megérni a feladatra...

Sári patchwork-je, mindenféle mintázatú textildarabokból összeállítva